Ismerős alak /oneshot/

/ készült Asami (Czira Bettina) írásai nyomán/

Elegem volt abból, hogy 19 éves létemre úgy kezeltek, mint egy gyereket. Sosem tudtam semmiről, mindenki csak hazudott nekem. Így jobbnak láttam a nyakamba venni a világot, és elutazni Londonba.
Hát, mit kell mondjak, az egyedül élés nem kis feladat. Magamat kell eltartanom, nekem kell megdolgoznom a napi ennivalóért, amit az nehezít meg a leginkább, hogy egyetemre járok. És lakást keresni sem egyszerű.
Mondhatni, elég sokat beszélek magamban. Az utcán, az órákon, mindenhol. Mikor éppen a Piccadilly-nél sétáltam és persze magamban sutyorogtam, véletlenül nekimentem egy hosszú, fekete kabátos férfinek. Elnézést kértünk egymástól és mentünk a dolgunkra. Ám hirtelen megint megjelent mellettem és meghívott egy kávéra. "Végül is, miért ne."-gondoltam magamban.
- Olyan ismerősnek tűnsz. Nem találkoztunk mi már valahol? -kérdezte.
- Nem, nem hiszem. Alig két hónapja költöztem ide.- válaszoltam.
- Oh bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni. Sherlock vagyok.
- Elizabeth.
Nagyon sokat beszélgettünk mindenféle témáról. Ám mikor az órámra néztem, a beszélgetésnek sajnos vége szakadt.
- Oh, már ennyi az idő? Rohannom kell, még lekésem a szövettanról szóló előadást. - mondtam.
- Hát, remélem, még találkozunk. -mondta Sherlock egy széles mosollyal az arcán.
- Igen, én is. -mondtam és elmosolyodtam.
Annyira furcsán nézett rám. Mármint Sherlock. Nagyon jól éreztem magam vele, de mindig azt vettem észre, hogy végignéz rajtam. Vajon honnan lehettem ismerős neki?
A találkozásunk óta eltelt egy hónap. Még mindig ott csengett a mély hangja a fülemben. Ám történt valami, valami, amitől teljesen felfordult az életem.
Lakást kerestem. Az ex-főbérlő kitett a régi lakásomból, mert állítólag nem fizettem a havidíjat. Kicsit iszákos volt a pasas, de már mindegy. Találtam egy kellemes kis lakást a North Gower Streeten, egy kedves asszony a főbérlő. Mondta, hogy lesz még két lakótársam, ha ideköltözök, de annyira tetszett a lakás, hogy azt se bántam volna, ha tízen laknának még itt. Ahogy megvettem a lakást, az asszony, akiről kiderült, hogy Mrs. Hudsonnek hívják, rögtön bemutatott a két másik lakónak.
- Elizabeth, ők itt Sherlock Holmes és Dr. John Watson.- mondta Mrs. Hudson.
A döbbenet itt ült ki az én arcomra és Sherlockéra. Szóval lakótársak leszünk. Szuper.
Teltek a hónapok, és úgy éreztem,hogy Sherlock és köztem egy furcsa kapcsolat alakult ki. Rengetegszer lehívott hozzájuk egy teára, egy kis kekszre, vagy ami éppen akadt náluk.
Eljött a karácsony. Anyámhoz nem sok kedvem volt elmenni, így inkább úgy döntöttem, hogy ez a karácsony most kimarad az életemből. Ám hirtelen beállított hozzám Sherlock, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük karácsonyozni. Én természetesen igent mondtam. Mikor lementem hozzájuk, láttam John gyanakvó arckifejezését és egy kicsit meg is rémültem tőle.
Pár nappal később, éppen hazaértem az egyetemről, és arra lettem figyelmes, hogy Sherlockék rólam beszélgetnek.
- Nem tudom, miért, de annyira hasonlít rád Elizabeth.
- Ugyan már, nem is hasonlít rám. -válaszolta kissé felháborodva Sherlock.
- Hm, igazad van, annyira nem is hasonlít rád, inkább Irenera. -mondta John.
- Igen, ez valóban igaz. De attól még remélem, semmit nem képzeltél bele a dologba.
- Áhh, én ugyan semmit. Végül is, miért képzelnék bele akármit is, hiszen a lány csak 19 éves....
Én meg csak hallgatóztam. Amikor lépteket hallottam, gyorsan felrohantam a szobámba, mintha mi sem történt volna.
Kopogtak az ajtómon. Sherlock volt az. Megkérdezte, hogy nem akarok-e inni velük egy csésze teát. Én igent mondtam és 20 másodperc se tellett bele, már ittuk is a teát. Sherlock gyanakvóan, mégis rémülten nézett végig rajtam. Sosem láttam ilyennek.
- Nos öh, Elizabeth, igazából miért nem akartál a szüleiddel karácsonyozni? Ne értsd félre, örülünk, hogy itt voltál, de neked lett volna hol karácsonyoznod, nem úgy, mint nekünk. -faggatott.
- Az apámat nem ismerem, anyámmal pedig egy ideje nem tartom a kapcsolatot. -válaszoltam a kérdéstől meglepve.
- És miért nem tartod vele a kapcsolatot?
- Elegem volt már abból, hogy az anyámmal kellett élnem, és még csak azt sem árulta el, hogy miért az ő vezetéknevét kaptam, és nem az apámét. Kiskoromban nagyon sokat mesélt az apámról. Azt mondta, hogy nagyon okos, gyönyörű kék szeme és sötétbarna, göndör haja van. Viszont az érzelmek idegenek számára. Csak az anyámmal tett kivételt. Ám születésem előtt elváltak útjaik. Mikor anyámmal veszekedtünk, mindig hozzám vágta, hogy én csak egy baleset vagyok. Aztán olyat is mesélt, hogy 7 éve megint találkozott az apámmal, de ő nem tudott a születésemről és valószínűleg még most sem tud.
Láttam, hogy Sherlock szinte falfehérré vált. Megkérdezte:
- Akkor ki is vagy te valójában?
- Elizabeth, hisz tudod. -feleltem értetlenül.
Erre Sherlock hirtelen felállt, belemart a kezembe és újra megkérdezte:
- Ki vagy te?! Mi a teljes neved?!
- Elizabeth Adler.
- És hogy hívják az anyád?! -kérdezte dühösen.
- Irene Adler. -válaszoltam sírástól elcsukló hangon.
Sherlock hulla fehéren leült és a fejét fogta. John pedig odaült mellém és vigasztalni kezdett.
- És mit tudsz az apádról?! -kérdezte Sherlock megint csak dühösen.
- Csak annyit, amennyit elmondtam és azt hogy őt is Sherlocknak hívták.
- Valaki magyarázza már el nekem, hogy mi folyik itt! -mondta John értetlenül.
- Hát, most már úgyis ki kell derülnie. Irene Adlerrel, akit te John, csak A NŐ-ként ismersz, nem akkor találkoztam először, amikor Mycroft felkért az ominózus képek megszerzésére. Még mikor téged nem ismertelek, volt egy esetem, amiben segítenem kellett Irenenak az öccse ügyében. Először nem volt semmi különös köztünk, de aztán mindketten rádöbbentünk, hogy itt több van,mint "tanácsadó nyomozó-ügyfél" kapcsolat. Belevágtunk. Mivel tudható, hogy nem vagyok egy romantikus alkat, így ez a kapcsolat nem tartott sokáig. Nem gondoltam volna, hogy abból az alig 5 hónapos románcnak sem nevezhető valamiből születhetett egy gyerek, de ezek szerint mégis. Így már érthető, hogy miért találtalak olyan ismerősnek. Olyan vagy, mint az anyád. -magyarázta el Sherlock.
A zokogás most még jobban előtört belőlem. Azonnal felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Szeretem őt. Szeretem Sherlockot, de nem úgy, mintha az apám lenne. Én szerelemből szeretem. És más módon szeretni őt sajnos nem vagyok képes.