Vérpatak /oneshot/

 CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK! kicsit morbidra sikerült, de csak picit xdddd

Azt hiszem, hogy eljött az a pont az életemben, amikor már egyszerűen megfékezhetetlen a kényszer. A kényszer arra, hogy az embereket ne érző lényekként lássam, hanem mint lehetséges áldozatot. Sokáig sikerült elnyomnom a vér iránti vágyat, de most már egyszerűen nem megy. John azt tartja rólam, hogy erős vagyok, de most csalódást kell okoznom neki. Igen, vámpír vagyok. Egy briliáns elme, aki 350 éve tartózkodik ezen a bolygón, sikeresen eltitkolva vérszívó mivoltát. Hmm, kíváncsi vagyok, hogyha ez kiderül, a lapok főcikkének szalagcíme vajon mi lesz. Sherlock Holmes, a vérszívó? London vámpír nyomozója?

A Maple Street-en volt egy elég bizarr gyilkosság. Legalábbis Gavin vagy hogy hívják, na jó legyen inkább Lestrade, ezt tartja róla. Mikor odaértünk, John arcára kiült a döbbenet. Én pedig csak álltam ott és bámultam. Egy vérben fekvő, széttépett nyakú nő feküdt a szoba padlóján.
- A halál oka egyértelműen a nyaki ütőér elvágása volt. -mondta John.
- Ohh nem, John, itt nem csupán elvágták az ütőerét, hanem eltépték. -mondtam én.
- Vámpír? -kérdezte Lestrade.
- Jaj ugyan már, Greg, vámpírok nem léteznek.
- A halál beállta hajnali 3-ra tehető, legalábbis a vér mennyisége a nő körül ezt bizonyítja. -tereltem vissza őket a nyomozáshoz.- A ruhájából ítélve egy bulin volt, a sminkjével száját és melleit igyekezett hangsúlyozni, valószínűleg azért, hogy felhívja egy, vagy akár több férfi figyelmét is. A piros árulkodó szín, tehát egyedülálló, és a partin ki akart tűnni a többiek közül.
- Talán ő volt a házigazda? -kérdezte John.
- Nem, azt nem hinném. Látják a telefonját? A naptárában nincs semmi olyan árulkodó bejegyzés, például meghívók elküldése, ami erre utalna. Utánanéztem a közelben lévő nagyobb partiknak, amelyek 24 órán belül voltak és rátaláltam erre. -mutattam nekik a mobilom.
- A Lamb & Flag-ben? Az nagyon drága hely, nem? -kérdezte Lestrade.
- Nézzen rá! Ez a nő még táskát is a cipője színéhez választ, azt hiszi, hogy nem telik neki rá?! Nézzen már be a gardróbjába, látja a sok ugyanolyan színű cipőt és táskát?! És hogy mennyi van belőlük?!
- Sherlock, látja ezt a furcsa elnyomódást az orrnyeregnél? Talán egy szemüveg hagyta. -próbált visszatéríteni John az ügyhöz.
- Ohh neeem, a szemüveg teljesen más nyomot hagy. Ez inkább egy álarc, vagyis egy maszk nyoma lehet. Álarcos bál? Hmm, mostanság ez már nem túlzottan népszerű. Bár vannak, akik visszavágyódnak a régi korokba. Ki tudja, miért. Emberi hiba.
Eltelt két nap, mi még a Maple Street-i gyilkosság esetét nyomoztuk, amikor váratlanul Lestrade állított be hozzánk.
- Újabb gyilkosság. Szinte ugyanolyan, mint a 3 nappal ezelőtti.
- Azt hiszem, egy vámpíristával állunk szemben. -mondta John.
Kiérkeztünk a helyszínre. Eltépett torok, vér mindenütt.
- Nő, a harmincas évei közepén. A piros itt is megjelenik, mint árulkodó jel, viszont ebből már a tettes eseteire is következtethetünk. Valószínűleg egyedülálló nőket keres, akiket a nagyszabású partikon szúr ki piros ruhájuk alapján. Ennek a nőnek az orrnyergén is észrevehető a maszk nyoma, ami arra is utal, hogy tettesünk is maszk mögé rejti az arcát. Elcsábítja a nőket és felhívatja magát hozzájuk. A többit pedig már mind tudjuk. Viszont nem hinném, hogy vámpíristával állunk szemben, vagy ha mégis, akkor ezt valamiféle kínzásnak szánhatja.
Újabb két nap telt el ez után a haláleset után is. Ekkor ébredtem rá, hogy még jó, hogy John mostanában nem járkál a hűtő közelébe, Mrs. Hudson-nek pedig megtiltottam, hogy belenézzen a hűtőnkbe. Ám ma mégis megtörtént. A házinénink belenézett a hűtőbe. És ezért meg kellett halnia.
És John. Ő is a legrosszabbkor ért haza.
- Te jó ég, Sherlock, maga mit csinál?! -nézett rám, miközben éppen Mrs. Hudson torkát téptem szét.
- Ohh hello, John. Hát, kiderült az igazság. Én voltam. Én voltam a vámpírista gyilkos. Vagyis pontosítok, a VÁMPÍR gyilkos. Furcsa dolog, nem igaz? Már 300 és fél éve élek a Földön, Nagy Britanniában, Londonban, és még senki sem jött rá, hogy mi vagyok.
- De akkor ha maga vámpír, nem kellett volna elégnie a napon? Vagy nem tud denevérré változni?
- Jaj ugyan már, maga komolyan elhiszi ezt a sok szennyet? Elég az, ha fehér a bőröm és nem úgy viszonyul a naphoz, mint másoké. A denevérré változás meg szamárság. Egy ostoba mese. Moriarty szerette a meséket, emlékszik? Maga ne legyen ő. Az utóbbi 346 évet magányosan töltöttem, ám ahogy Ön belépett a képbe, megváltozott minden. De most minden visszatér a régi kerékvágásba.
Elindultam felé ő pedig pisztolyt rántott, és rám célzott vele.
- Ne akarja, hogy megtegyem, Sherlock.
- Sajnálom John. -odarohantam és rögtön széttéptem a torkát.

A pisztoly kiesett a kezéből, ő pedig a földre zuhant. A vére csak úgy patakzott a nyakából. Én szépen megfogtam a lábánál, kötöttem rá egy kötelet és szó szerint kivéreztettem őt. Egy üvegcsét tettem alá, és mikor már tele lett az üveg, szépen betettem a többi mellé a hűtőbe.

Ismerős alak /oneshot/

/ készült Asami (Czira Bettina) írásai nyomán/

Elegem volt abból, hogy 19 éves létemre úgy kezeltek, mint egy gyereket. Sosem tudtam semmiről, mindenki csak hazudott nekem. Így jobbnak láttam a nyakamba venni a világot, és elutazni Londonba.
Hát, mit kell mondjak, az egyedül élés nem kis feladat. Magamat kell eltartanom, nekem kell megdolgoznom a napi ennivalóért, amit az nehezít meg a leginkább, hogy egyetemre járok. És lakást keresni sem egyszerű.
Mondhatni, elég sokat beszélek magamban. Az utcán, az órákon, mindenhol. Mikor éppen a Piccadilly-nél sétáltam és persze magamban sutyorogtam, véletlenül nekimentem egy hosszú, fekete kabátos férfinek. Elnézést kértünk egymástól és mentünk a dolgunkra. Ám hirtelen megint megjelent mellettem és meghívott egy kávéra. "Végül is, miért ne."-gondoltam magamban.
- Olyan ismerősnek tűnsz. Nem találkoztunk mi már valahol? -kérdezte.
- Nem, nem hiszem. Alig két hónapja költöztem ide.- válaszoltam.
- Oh bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni. Sherlock vagyok.
- Elizabeth.
Nagyon sokat beszélgettünk mindenféle témáról. Ám mikor az órámra néztem, a beszélgetésnek sajnos vége szakadt.
- Oh, már ennyi az idő? Rohannom kell, még lekésem a szövettanról szóló előadást. - mondtam.
- Hát, remélem, még találkozunk. -mondta Sherlock egy széles mosollyal az arcán.
- Igen, én is. -mondtam és elmosolyodtam.
Annyira furcsán nézett rám. Mármint Sherlock. Nagyon jól éreztem magam vele, de mindig azt vettem észre, hogy végignéz rajtam. Vajon honnan lehettem ismerős neki?
A találkozásunk óta eltelt egy hónap. Még mindig ott csengett a mély hangja a fülemben. Ám történt valami, valami, amitől teljesen felfordult az életem.
Lakást kerestem. Az ex-főbérlő kitett a régi lakásomból, mert állítólag nem fizettem a havidíjat. Kicsit iszákos volt a pasas, de már mindegy. Találtam egy kellemes kis lakást a North Gower Streeten, egy kedves asszony a főbérlő. Mondta, hogy lesz még két lakótársam, ha ideköltözök, de annyira tetszett a lakás, hogy azt se bántam volna, ha tízen laknának még itt. Ahogy megvettem a lakást, az asszony, akiről kiderült, hogy Mrs. Hudsonnek hívják, rögtön bemutatott a két másik lakónak.
- Elizabeth, ők itt Sherlock Holmes és Dr. John Watson.- mondta Mrs. Hudson.
A döbbenet itt ült ki az én arcomra és Sherlockéra. Szóval lakótársak leszünk. Szuper.
Teltek a hónapok, és úgy éreztem,hogy Sherlock és köztem egy furcsa kapcsolat alakult ki. Rengetegszer lehívott hozzájuk egy teára, egy kis kekszre, vagy ami éppen akadt náluk.
Eljött a karácsony. Anyámhoz nem sok kedvem volt elmenni, így inkább úgy döntöttem, hogy ez a karácsony most kimarad az életemből. Ám hirtelen beállított hozzám Sherlock, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük karácsonyozni. Én természetesen igent mondtam. Mikor lementem hozzájuk, láttam John gyanakvó arckifejezését és egy kicsit meg is rémültem tőle.
Pár nappal később, éppen hazaértem az egyetemről, és arra lettem figyelmes, hogy Sherlockék rólam beszélgetnek.
- Nem tudom, miért, de annyira hasonlít rád Elizabeth.
- Ugyan már, nem is hasonlít rám. -válaszolta kissé felháborodva Sherlock.
- Hm, igazad van, annyira nem is hasonlít rád, inkább Irenera. -mondta John.
- Igen, ez valóban igaz. De attól még remélem, semmit nem képzeltél bele a dologba.
- Áhh, én ugyan semmit. Végül is, miért képzelnék bele akármit is, hiszen a lány csak 19 éves....
Én meg csak hallgatóztam. Amikor lépteket hallottam, gyorsan felrohantam a szobámba, mintha mi sem történt volna.
Kopogtak az ajtómon. Sherlock volt az. Megkérdezte, hogy nem akarok-e inni velük egy csésze teát. Én igent mondtam és 20 másodperc se tellett bele, már ittuk is a teát. Sherlock gyanakvóan, mégis rémülten nézett végig rajtam. Sosem láttam ilyennek.
- Nos öh, Elizabeth, igazából miért nem akartál a szüleiddel karácsonyozni? Ne értsd félre, örülünk, hogy itt voltál, de neked lett volna hol karácsonyoznod, nem úgy, mint nekünk. -faggatott.
- Az apámat nem ismerem, anyámmal pedig egy ideje nem tartom a kapcsolatot. -válaszoltam a kérdéstől meglepve.
- És miért nem tartod vele a kapcsolatot?
- Elegem volt már abból, hogy az anyámmal kellett élnem, és még csak azt sem árulta el, hogy miért az ő vezetéknevét kaptam, és nem az apámét. Kiskoromban nagyon sokat mesélt az apámról. Azt mondta, hogy nagyon okos, gyönyörű kék szeme és sötétbarna, göndör haja van. Viszont az érzelmek idegenek számára. Csak az anyámmal tett kivételt. Ám születésem előtt elváltak útjaik. Mikor anyámmal veszekedtünk, mindig hozzám vágta, hogy én csak egy baleset vagyok. Aztán olyat is mesélt, hogy 7 éve megint találkozott az apámmal, de ő nem tudott a születésemről és valószínűleg még most sem tud.
Láttam, hogy Sherlock szinte falfehérré vált. Megkérdezte:
- Akkor ki is vagy te valójában?
- Elizabeth, hisz tudod. -feleltem értetlenül.
Erre Sherlock hirtelen felállt, belemart a kezembe és újra megkérdezte:
- Ki vagy te?! Mi a teljes neved?!
- Elizabeth Adler.
- És hogy hívják az anyád?! -kérdezte dühösen.
- Irene Adler. -válaszoltam sírástól elcsukló hangon.
Sherlock hulla fehéren leült és a fejét fogta. John pedig odaült mellém és vigasztalni kezdett.
- És mit tudsz az apádról?! -kérdezte Sherlock megint csak dühösen.
- Csak annyit, amennyit elmondtam és azt hogy őt is Sherlocknak hívták.
- Valaki magyarázza már el nekem, hogy mi folyik itt! -mondta John értetlenül.
- Hát, most már úgyis ki kell derülnie. Irene Adlerrel, akit te John, csak A NŐ-ként ismersz, nem akkor találkoztam először, amikor Mycroft felkért az ominózus képek megszerzésére. Még mikor téged nem ismertelek, volt egy esetem, amiben segítenem kellett Irenenak az öccse ügyében. Először nem volt semmi különös köztünk, de aztán mindketten rádöbbentünk, hogy itt több van,mint "tanácsadó nyomozó-ügyfél" kapcsolat. Belevágtunk. Mivel tudható, hogy nem vagyok egy romantikus alkat, így ez a kapcsolat nem tartott sokáig. Nem gondoltam volna, hogy abból az alig 5 hónapos románcnak sem nevezhető valamiből születhetett egy gyerek, de ezek szerint mégis. Így már érthető, hogy miért találtalak olyan ismerősnek. Olyan vagy, mint az anyád. -magyarázta el Sherlock.
A zokogás most még jobban előtört belőlem. Azonnal felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Szeretem őt. Szeretem Sherlockot, de nem úgy, mintha az apám lenne. Én szerelemből szeretem. És más módon szeretni őt sajnos nem vagyok képes.

Sherlock Holmes, a gimnazista /3. rész/

 A furcsa cipő

Május 9. 14 óra 6 perc. Uszoda. Verseny. Ezek egy furcsa haláleset körülményei. Carl Powers haláláé. Ismertem, általánosban 5 évig az osztálytársam volt. Sosem mondta senkinek, de én láttam rajta, hogy úszik. Sokkal sportosabb volt, mint bármely másik osztálytársunk.
Minden úgy kezdődött, hogy az úszástanár benevezett engem és Johnt a két hét múlva megrendezendő városi úszóversenyre. Az úszás nem éppen a kedvenc sportom, és ha jól szűrtem le a jelekből, akkor Johné sem. De azért elvállaltuk. A tanár nagyon sokat akart gyakorolni velünk, csak azért, hogy ne hozzunk a sulira és rá szégyent. Szerintem önmagát fontosabbnak tartotta, mint a gimit. Emberi hiba. Na mindegy.
Elérkezett a verseny napja. Mi már az öltözőben készülődtünk, amikor betorpant egy ismerős arc. Végignéztem rajta és amit a legfurcsábbnak találtam, az a cipője volt. Úgy nézett ki, mint a 80-as évek retrocipőinek egyik darabja. Óriási késztetést éreztem arra, hogy megvizsgáljam azt a cipőt, így amikor a srác bement az öltözőbe, én szépen elcsentem. John kérdő tekintettel nézett rám, és azt mondta:
- Te meg mi a francot csinálsz?
- Valahol már láttam ezt a cipőt, és tisztán emlékszem, hogy akkor is megvizsgáltam. De hogy hol és mikor történt ez, arról már sajnos fogalmam sincs. Valahogy kitörlődött a merevlemezemről.
- Merevlemezedről? - kérdezte gúnyosan John.
Én erre természetesen nem válaszoltam semmit, inkább előkotortam a táskámból a "hordozható nyomozókészletemet". Ez a kis készlet egy nagyítóból, fülpiszkálókból, pár edénykéből, és pipettából állt. Eltelt pár perc, és mikor John látta, hogy elkezdem visszavenni az utcai ruhámat, nagyon meglepődött.
- És most mi a fenét csinálsz?- kérdezte.
- Meg kell vizsgálnom ezt a cipőt. De mivel vegyhatáselemző és még sok kémiai eszköz nincs a készletemben, most szépen elmegyek, és beviszem a suli laborjába.
- Hát te teljesen meghibbantál!
- Igen, tudom, de pont ezért lógsz velem. -mondtam.
Mikor kiléptem az uszoda ajtaján, megjelent mögöttem John. Így ketten mentünk vissza a suliba.
A vizsgálatok elkészültek.
- Nos, mit tudtál meg? -kérdezte John.
- Az illető, akié ez a meglehetősen furcsa cipő, ekcémás. Nagyon szereti, mossa és fehéríti. A cipőfűzőt legalább háromszor, nem, négyszer cserélte. Ki lehet az, aki ennyire szeret egy cipőt? Ohh.... Ohh hát persze, hogy lehettem ilyen ostoba?! Nyilvánvaló.
- Nekem még annyira nem.
- Neked nem is lesz az, hisz nem ismerted. Az illető neve Carl Powers. Azt hiszem, 5 évig az osztálytársam volt és már akkor is ezt a cipőt hordta. Emlékszem, mindig erről a cipőről beszélt, hogy milyen drága volt, és hogy ilyet már sehol sem találhat az ember.- válaszoltam.
Ránéztünk az órára és 13.50-et mutatott. Rohantunk, ahogy csak tudtunk, hogy időben visszaérjünk a verseny kezdete előtt. A kezdés előtt 2 perccel értünk oda. Gyorsan átöltöztünk megint és mintha mi sem történt volna, visszatettük a cipőt a helyére.
Ellőtték a startpisztolyt. Mindenki beleugrott a vízbe,és úszni kezdett. De egy ember nem jött fel levegőért. Carl volt az. Gyorsan kimentették, de már nem lélegzett. Próbálták újraéleszteni, de ne jártak sikerrel. John és én csak bámultunk.
Nem fulladhatott meg. Nagyon fiatal kora óta úszott, biztos, hogy nem fulladt meg. Úgy éreztem, hogy idegenkezűség van a dologban.
Mindenkit beküldtek az öltözőbe. Amikor beléptünk, szokásomhoz hűen körülnéztem és észrevettem, hogy valami hiányzik.
-A cipő, John. Eltűnt a cipő. –mondtam.
-És? –kérdezte.
- Hidd el, a részletek a legfontosabbak. Azt hiszem, hogy ezzel a cipővel még valamilyen úton-módon találkozni fogunk.
Másnap az újság vezércikke az uszodai haláleset volt. Mint kiderült, tényleg igazam volt az idegenkezűséggel kapcsolatban. Carl Powerst megmérgezték. Az viszont nem érdekelt senkit, hogy eltűnt a cipője. Én megpróbáltam szólni a rendőröknek, hogy keressék meg a cipőjét, még képet is mutattam nekik róla, de nem érdekelte őket. Azt mondták, hogy ”Miért pont egy cipő lenne a fontos bizonyíték? Egyáltalán miért hallgassunk egy kis kölyökre?”. Ilyenkor sajnálom, hogy több eszem van, mint az egész rendőrségnek együttvéve. Nem tudják, hogy a legkisebb dolgok lehetnek a legfontosabbak.

Sherlock Holmes, a gimnazista /2.rész/

A középsuli első megoldandó esete

Van egy lány... Molly Hoopernek hívják.... Kémián mindig vele osztanak párba... Szerintem tetszem neki... De én nem érzek iránta semmit.... Nem így akartam indítani, de most már mindegy. A lényeg az, hogy kémián mesélt egy furcsa történetet, ami a hörcsögével történt. Először nem érdekelt, de amikor a legszokatlanabb dologra lettem figyelmes, amit eddig valaha is hallottam, egyszerre megváltozott a hozzáállásom a dologhoz. A hörcsög ugyanis FOSZFORESZKÁL!
John mesélt Mollynak az általa tapasztalt elemzési képességeimről, és a lány megkért, hogy segítsek neki kideríteni, hogy miért foszforeszkál az állat. Rögtön megkérdeztem Mollyt, hogy a szülei mivel foglalkoznak, erre azt mondta, hogy az anyukája gyógyszerész, az apja pedig tudós. Amikor kiejtette a "tudós" szót, a fejemben rögtön elindult a kombinációs kerék. Megkértem, hogy másnap hozza el a hörcsögöt, hogy megvizsgálhassam. Ő így is tett.
Délután John és én bementünk a kémialaborba (persze engedély nélkül), és tanulmányoztuk a hörcsögöt. Én vért vettem tőle, John pedig nyugtatgatta. Bár szerintem inkább őt kellett volna lenyugtatni, nem pedig az állatot. Állandóan azt szajkózta:
- Sherlock, bajba fogunk kerülni. Menjünk inkább és hagyd Mollyra az ügy megoldását.
- Ha akarsz, menj el, nem várja el tőled senki, hogy itt maradj.
De ő ottmaradt velem a laborban.
A vérvizsgálatok sajnos nagyon sokáig tartanak. Ezt már tapasztaltam a 8. osztályos bioszórákon is, mikor a vérről tanultunk. Már bőven 18 óra volt, amikor valaki benyitott az ajtón. A suli biztonsági őre volt az.
- Ti mit kerestek itt ilyenkor? -kérdezte.- Irány haza!
Közben megérkezett a vérvizsgálat eredménye. Én gyorsan átmásoltam a pendriveomra, aztán pedig Johnnal rohantunk, ahogy csak tudtunk.
Mikor hazaértem, rögtön bedugtam a laptopba a pendriveot, és megnéztem az eredményeket. Nagyon furcsa dolgot találtam. Viszont megoldottam a rejtélyt.
Másnap Molly megkérdezte, hogy hogy állok az üggyel. Én megmondtam neki, hogy megoldva. John nagyon meglepődött, hogy máris ki sikerült találnom, hogy miért világít az állat, de én elmagyaráztam nekik:
- A napokban láttam a tévében, hogy egyes tudósok rájöttek, hogyan lehet különböző állatok DNS-ét összekeverni. Eddig még csak a medúza és kisebb állatok DNS-ével kísérleteztek. Na mármost, azt is megmutatták, hogy egy egér és egy medúza mennyivel másabb DNS-képpel rendelkezik.A felfedezés a H.O.U.N.D. nevet kapta. Amikor tegnap megnéztem a drága hörcsög barátunk vérképét, észrevettem, hogy van egy olyan kimagasló érték, ami nem lehetne ennél az állatfajnál. A százalékok rendkívül ismerősek voltak, mintha már láttam volna ezt a számot a napokban. Bementem az "agypalotámba"....
- Agypalotádba? -kérdezte John kissé gúnyosan.
- Igen, oda, de kérlek ne szakíts félbe. Szóval bementem az "agypalotámba" és rájöttem, hogy ez az érték a medúza-egér vérképénél is jelen volt. Oh és azt még nem is mondtam, hogy a mi hibrid egérkénk is világít a sötétben. Innen már szerintem kitalálható, hogy a hörcsögbe is a medúza DNS-ét ültették és ezért foszforeszkál.
- És akkor ki lehetett az, aki ezt tette a hörcsögömmel? -kérdezte Molly.
- Kutakodtam és rátaláltam a H.O.U.N.D. jelentésére. Azoknak a tudósoknak a családnevei, vagyis pontosabban családneveinek kezdőbetűi, akik kifejlesztették ezt a DNS-összeolvasztást. Találjátok ki, hogy a H vajon mi lehet?
- Hooper? -mondta John.
- Pontosan. Úgyhogy azt hiszem, hogy az apádnak tartozol a vallatással, Molly.
A következő nap Molly odajött hozzám és azt mondta:
- Igazad volt, tényleg az apám volt. Azt remélte, hogy tetszeni fog nekem, hogy világít a sötétben, és ő csak örömet akart szerezni, de nem sok sikerrel. Köszönöm, hogy segítettél. - és egy puszit nyomott az arcomra.
Szerintem azt várta, hogy majd elszállok, mint egy madár, de amikor közömbös fejjel csak annyit dünnyögtem, hogy ,,Nincs mit.", nagyon meglepődött és inkább odament a barátaihoz. John pedig idejött hozzám és azt mondta:
- Na alakulgat valami Mollyval?
Erre csak annyit válaszoltam:
- Áhh, esélytelen. Nekem nincsenek gyengéd érzelmeim.

Sherlock Holmes, a gimnazista /1.rész/

Első nap a középsuliban

Mindig is különc gyerek voltam. Nem illettem bele a tömegbe. Általános iskolában nem volt egyetlen barátom se, kivéve egy koponya, amit még egy hetedikes biológiaórán csentem el a szertárból. Mindig magammal vittem a suliba és beszéltem is hozzá, ezért az osztálytársaim tiszta idiótának néztek engem. De most, hogy eltelt 8 tanév és végre átléphettem az általános iskola kijáratának küszöbét, feltárult előttem a gimnáziumi élet.
A nevem Sherlock Holmes és ez az én történetem.
Új hely, új emberek....Ahogy beléptem a terembe, a szemem elé tárult 24 élettörténet. Kinek egyszerű, kinek csavarokkal teli. Ezek alapján már szinte olyan érzés fogott el, mintha ezt a két tucat embert már több, mint 10 éve ismerném.
Csak én voltam az egyedül érkezett tanuló, a többiek mind kis csoportokban ugyanabból a suliból jöttek. Amikor lehuppantam a többiektől legtávolabb lévő székre és elővettem a táskámból a koponyát (akit időközben Billynek neveztem el), mindenki rám emelte a tekintetét, végignéztek kék sálamon, hosszú, fekete kabátomon, és leginkább persze furcsa "barátomon", és rögtön sutyorogni kezdtek.
Az osztályfőnök csendet kért. Bemutatkozott, bár én már azelőtt tudtam róla, hogy házas, 2 fia van és hogy testnevelésszakos tanár, mielőtt megszólalt volna.
Utána én következtem a bemutatkozásban. Nem mondtam magamról szinte semmit, csak a nevemet és hogy milyen szakos leszek, mivel úgy éreztem, hogy ezek azok a dolgok, amiket tudniuk kell rólam.
Következett az osztály többi tagja. Mikor a számomra legunszimpatikusabb ember felállt, hogy folytassa a bemutatkozások sorát, én is felálltam és kimentem a teremből. Utána már vissza se mentem, mert nem láttam szükségesnek, hogy ugyanazt meghallgassam, mint amit akkor megtudtam, mikor beléptem az osztályba. Úgy éreztem, hogy otthon bezárkózva a szobámba sokkal jobban meg tudnám tanulni a dolgokat, és még csak nem is kellene ennyi számomra felesleges személlyel találkoznom. Kimentem az iskola udvarára, hogy kiszellőztessem a túl sok információval megtelt fejem.
Egyszer csak egy hideg érintést éreztem a vállamon. Egy alacsony srác volt az, szőke hajjal, kékesszürke szemmel. A teremben töltött idő alatt elcsíptem néhány szófoszlányt, miszerint John Watsonnak hívják.
- John Watson, igaz? Hm, jó választás az orvosi pálya. -mondtam.
- Igen, de honnan tudod, hogy így hívnak? Oh persze, hisz hallhattad. Akkor inkább azt kérdezem, hogy honnan tudod, hogy mi szeretnék lenni?
- Nem tudtam, csak tippeltem, de ezek szerint jó tipp volt. Afganisztán vagy Irak?
- Tessék? -kérdezte.
- Az apád. Afganisztánban volt katona vagy Irakban?
- Afganisztánban, de honnan?...
- Az lényegtelen. Miért jöttél? -kérdeztem, látva, hogy megleptem a kérdésemmel.
-  A tanárnő azt szeretné, hogy gyere vissza a terembe, mert még van egy csomó megbeszélnivalónk. De mégis hogyan jöttél rá, hogy apám katona volt?
- Katonai bakancsot hordasz, amin látszik, hogy viseltes, viszont az is észrevehető, hogy vagy 4 számmal kisebb a lábad, mint maga a bakancs. Ebből következik, hogy eredetileg nem a tiéd. A cipő szárán észrevettem egy halvány monogrammot, ”H.W.”. Ebből szerintem kitalálható, hogy valamelyik rokonodé lehetett. Ja és a testtartásod is elárulja, hogy valószínűleg az apád volt a katona. Csak a katonagyerekeket nevelik az ilyen egyenes tartásra.
- Bámulatos! –mondta teljesen ledöbbenve.
Visszaindultunk az osztályterembe.
Elkapott egy olyan érzés, amit eddig talán sosem éreztem. Úgy éreztem, hogy van egy ember, akit nem megrémisztett, hanem elkápráztatott az elemzési módszerem. Talán barátok is lehetünk egyszer? Lehet, hogy ez túl érzelgősnek tűnhet az én számból, de végül is az embernek szüksége van mások társaságára. Mióta Redbeard, a kutyám elpusztult, senkivel sem ápolok baráti viszonyt. De most talán minden megváltozik.

Az öcsém, Sherlock Holmes /oneshot/

Sosem voltam túl jó testvér. Nem ápoltam túl jó viszonyt se a szüleimmel, se a testvéremmel. Próbáltam megváltozni, de sajnos nem ment. Rendbe tehettem volna mindent és a drága öcsémmel, aki kiskorában kalóz akart lenni, tölthettem volna együtt több időt. Kár, hogy ez csak most jutott eszembe, most, amikor már késő változtatni… Mert elment… Elment és nem jön vissza többé…. Igen, Sherlock Holmes, a briliáns elme, London tanácsadó nyomozója, az öcsém….Halott…

Sosem hittem volna, hogy a halála előtt pont én fogok a betegágya mellett ülni, de ő mégis ezt kérte.

Amikor beléptem a szobájába, a sírógörcs kerülgetett. Szörnyű érzés így látni a tegnap még egy fontos ügyön dolgozó öcsikémet. Sherlock kinyitotta a szemét és azt mondta:

- Mycroft, örülök, hogy itt vagy.

Én meg csak szótlanul leültem az ágya mellé és megfogtam a kezét. Sokáig csend honolt a szobában, amíg egyszer csak Sherlock megszólalt:

- Kérlek, nyúlj be az éjjeliszekrény fiókjába, ott találsz egy könyvet.

Én megtettem mindezt. A fiókban egy ütött-kopott mesekönyv lapult Andersen legszebb meséivel.

Sherlock erőtlenül ennyit mondott:

- Emlékszel, amikor kiskorunkban meséltél nekem ebből a könyvből?

- Persze, hogy emlékszem. –mondtam, hiszen nagyon ritkán meséltem neki, mert általában veszekedésbe torkollott a meseválasztás..

- Most utoljára megkérhetlek, hogy olvass fel belőle?

Meglepődtem e kérés hallatán, de teljesítettem.

-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer huszonöt ólomkatona…

Láttam, hogy lassan becsukja a szemét. Újra a kisgyerek Sherlock jelent meg előttem, aki úgy szeretett a kutyánkkal, Rőtszakállal játszani, és aki nagyon szerette a hasát.

Mikor a mese végére értem, éreztem, hogy Sherlock már nem szorítja úgy a kezem, mint mikor leültem mellé. A gépek, amikre rá volt kötve, elkezdtek sípolni. Nem, ez nem lehet.. Még nem mehet el. Még oly sok dolgot szerettem volna neki mondani. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle a sok bosszúságért, amit okoztam. De most már késő.

A halál szörnyű dolog. Főleg, ha olyat veszítünk el, akit valahol a szívünk mélyén olyan nagyon szerettünk. Én az öcsémet vesztettem el, aki a lelkem mélyén oly fontos volt nekem.

 

Vége