Sherlock Holmes, a gimnazista /2.rész/

A középsuli első megoldandó esete

Van egy lány... Molly Hoopernek hívják.... Kémián mindig vele osztanak párba... Szerintem tetszem neki... De én nem érzek iránta semmit.... Nem így akartam indítani, de most már mindegy. A lényeg az, hogy kémián mesélt egy furcsa történetet, ami a hörcsögével történt. Először nem érdekelt, de amikor a legszokatlanabb dologra lettem figyelmes, amit eddig valaha is hallottam, egyszerre megváltozott a hozzáállásom a dologhoz. A hörcsög ugyanis FOSZFORESZKÁL!
John mesélt Mollynak az általa tapasztalt elemzési képességeimről, és a lány megkért, hogy segítsek neki kideríteni, hogy miért foszforeszkál az állat. Rögtön megkérdeztem Mollyt, hogy a szülei mivel foglalkoznak, erre azt mondta, hogy az anyukája gyógyszerész, az apja pedig tudós. Amikor kiejtette a "tudós" szót, a fejemben rögtön elindult a kombinációs kerék. Megkértem, hogy másnap hozza el a hörcsögöt, hogy megvizsgálhassam. Ő így is tett.
Délután John és én bementünk a kémialaborba (persze engedély nélkül), és tanulmányoztuk a hörcsögöt. Én vért vettem tőle, John pedig nyugtatgatta. Bár szerintem inkább őt kellett volna lenyugtatni, nem pedig az állatot. Állandóan azt szajkózta:
- Sherlock, bajba fogunk kerülni. Menjünk inkább és hagyd Mollyra az ügy megoldását.
- Ha akarsz, menj el, nem várja el tőled senki, hogy itt maradj.
De ő ottmaradt velem a laborban.
A vérvizsgálatok sajnos nagyon sokáig tartanak. Ezt már tapasztaltam a 8. osztályos bioszórákon is, mikor a vérről tanultunk. Már bőven 18 óra volt, amikor valaki benyitott az ajtón. A suli biztonsági őre volt az.
- Ti mit kerestek itt ilyenkor? -kérdezte.- Irány haza!
Közben megérkezett a vérvizsgálat eredménye. Én gyorsan átmásoltam a pendriveomra, aztán pedig Johnnal rohantunk, ahogy csak tudtunk.
Mikor hazaértem, rögtön bedugtam a laptopba a pendriveot, és megnéztem az eredményeket. Nagyon furcsa dolgot találtam. Viszont megoldottam a rejtélyt.
Másnap Molly megkérdezte, hogy hogy állok az üggyel. Én megmondtam neki, hogy megoldva. John nagyon meglepődött, hogy máris ki sikerült találnom, hogy miért világít az állat, de én elmagyaráztam nekik:
- A napokban láttam a tévében, hogy egyes tudósok rájöttek, hogyan lehet különböző állatok DNS-ét összekeverni. Eddig még csak a medúza és kisebb állatok DNS-ével kísérleteztek. Na mármost, azt is megmutatták, hogy egy egér és egy medúza mennyivel másabb DNS-képpel rendelkezik.A felfedezés a H.O.U.N.D. nevet kapta. Amikor tegnap megnéztem a drága hörcsög barátunk vérképét, észrevettem, hogy van egy olyan kimagasló érték, ami nem lehetne ennél az állatfajnál. A százalékok rendkívül ismerősek voltak, mintha már láttam volna ezt a számot a napokban. Bementem az "agypalotámba"....
- Agypalotádba? -kérdezte John kissé gúnyosan.
- Igen, oda, de kérlek ne szakíts félbe. Szóval bementem az "agypalotámba" és rájöttem, hogy ez az érték a medúza-egér vérképénél is jelen volt. Oh és azt még nem is mondtam, hogy a mi hibrid egérkénk is világít a sötétben. Innen már szerintem kitalálható, hogy a hörcsögbe is a medúza DNS-ét ültették és ezért foszforeszkál.
- És akkor ki lehetett az, aki ezt tette a hörcsögömmel? -kérdezte Molly.
- Kutakodtam és rátaláltam a H.O.U.N.D. jelentésére. Azoknak a tudósoknak a családnevei, vagyis pontosabban családneveinek kezdőbetűi, akik kifejlesztették ezt a DNS-összeolvasztást. Találjátok ki, hogy a H vajon mi lehet?
- Hooper? -mondta John.
- Pontosan. Úgyhogy azt hiszem, hogy az apádnak tartozol a vallatással, Molly.
A következő nap Molly odajött hozzám és azt mondta:
- Igazad volt, tényleg az apám volt. Azt remélte, hogy tetszeni fog nekem, hogy világít a sötétben, és ő csak örömet akart szerezni, de nem sok sikerrel. Köszönöm, hogy segítettél. - és egy puszit nyomott az arcomra.
Szerintem azt várta, hogy majd elszállok, mint egy madár, de amikor közömbös fejjel csak annyit dünnyögtem, hogy ,,Nincs mit.", nagyon meglepődött és inkább odament a barátaihoz. John pedig idejött hozzám és azt mondta:
- Na alakulgat valami Mollyval?
Erre csak annyit válaszoltam:
- Áhh, esélytelen. Nekem nincsenek gyengéd érzelmeim.

Sherlock Holmes, a gimnazista /1.rész/

Első nap a középsuliban

Mindig is különc gyerek voltam. Nem illettem bele a tömegbe. Általános iskolában nem volt egyetlen barátom se, kivéve egy koponya, amit még egy hetedikes biológiaórán csentem el a szertárból. Mindig magammal vittem a suliba és beszéltem is hozzá, ezért az osztálytársaim tiszta idiótának néztek engem. De most, hogy eltelt 8 tanév és végre átléphettem az általános iskola kijáratának küszöbét, feltárult előttem a gimnáziumi élet.
A nevem Sherlock Holmes és ez az én történetem.
Új hely, új emberek....Ahogy beléptem a terembe, a szemem elé tárult 24 élettörténet. Kinek egyszerű, kinek csavarokkal teli. Ezek alapján már szinte olyan érzés fogott el, mintha ezt a két tucat embert már több, mint 10 éve ismerném.
Csak én voltam az egyedül érkezett tanuló, a többiek mind kis csoportokban ugyanabból a suliból jöttek. Amikor lehuppantam a többiektől legtávolabb lévő székre és elővettem a táskámból a koponyát (akit időközben Billynek neveztem el), mindenki rám emelte a tekintetét, végignéztek kék sálamon, hosszú, fekete kabátomon, és leginkább persze furcsa "barátomon", és rögtön sutyorogni kezdtek.
Az osztályfőnök csendet kért. Bemutatkozott, bár én már azelőtt tudtam róla, hogy házas, 2 fia van és hogy testnevelésszakos tanár, mielőtt megszólalt volna.
Utána én következtem a bemutatkozásban. Nem mondtam magamról szinte semmit, csak a nevemet és hogy milyen szakos leszek, mivel úgy éreztem, hogy ezek azok a dolgok, amiket tudniuk kell rólam.
Következett az osztály többi tagja. Mikor a számomra legunszimpatikusabb ember felállt, hogy folytassa a bemutatkozások sorát, én is felálltam és kimentem a teremből. Utána már vissza se mentem, mert nem láttam szükségesnek, hogy ugyanazt meghallgassam, mint amit akkor megtudtam, mikor beléptem az osztályba. Úgy éreztem, hogy otthon bezárkózva a szobámba sokkal jobban meg tudnám tanulni a dolgokat, és még csak nem is kellene ennyi számomra felesleges személlyel találkoznom. Kimentem az iskola udvarára, hogy kiszellőztessem a túl sok információval megtelt fejem.
Egyszer csak egy hideg érintést éreztem a vállamon. Egy alacsony srác volt az, szőke hajjal, kékesszürke szemmel. A teremben töltött idő alatt elcsíptem néhány szófoszlányt, miszerint John Watsonnak hívják.
- John Watson, igaz? Hm, jó választás az orvosi pálya. -mondtam.
- Igen, de honnan tudod, hogy így hívnak? Oh persze, hisz hallhattad. Akkor inkább azt kérdezem, hogy honnan tudod, hogy mi szeretnék lenni?
- Nem tudtam, csak tippeltem, de ezek szerint jó tipp volt. Afganisztán vagy Irak?
- Tessék? -kérdezte.
- Az apád. Afganisztánban volt katona vagy Irakban?
- Afganisztánban, de honnan?...
- Az lényegtelen. Miért jöttél? -kérdeztem, látva, hogy megleptem a kérdésemmel.
-  A tanárnő azt szeretné, hogy gyere vissza a terembe, mert még van egy csomó megbeszélnivalónk. De mégis hogyan jöttél rá, hogy apám katona volt?
- Katonai bakancsot hordasz, amin látszik, hogy viseltes, viszont az is észrevehető, hogy vagy 4 számmal kisebb a lábad, mint maga a bakancs. Ebből következik, hogy eredetileg nem a tiéd. A cipő szárán észrevettem egy halvány monogrammot, ”H.W.”. Ebből szerintem kitalálható, hogy valamelyik rokonodé lehetett. Ja és a testtartásod is elárulja, hogy valószínűleg az apád volt a katona. Csak a katonagyerekeket nevelik az ilyen egyenes tartásra.
- Bámulatos! –mondta teljesen ledöbbenve.
Visszaindultunk az osztályterembe.
Elkapott egy olyan érzés, amit eddig talán sosem éreztem. Úgy éreztem, hogy van egy ember, akit nem megrémisztett, hanem elkápráztatott az elemzési módszerem. Talán barátok is lehetünk egyszer? Lehet, hogy ez túl érzelgősnek tűnhet az én számból, de végül is az embernek szüksége van mások társaságára. Mióta Redbeard, a kutyám elpusztult, senkivel sem ápolok baráti viszonyt. De most talán minden megváltozik.

Az öcsém, Sherlock Holmes /oneshot/

Sosem voltam túl jó testvér. Nem ápoltam túl jó viszonyt se a szüleimmel, se a testvéremmel. Próbáltam megváltozni, de sajnos nem ment. Rendbe tehettem volna mindent és a drága öcsémmel, aki kiskorában kalóz akart lenni, tölthettem volna együtt több időt. Kár, hogy ez csak most jutott eszembe, most, amikor már késő változtatni… Mert elment… Elment és nem jön vissza többé…. Igen, Sherlock Holmes, a briliáns elme, London tanácsadó nyomozója, az öcsém….Halott…

Sosem hittem volna, hogy a halála előtt pont én fogok a betegágya mellett ülni, de ő mégis ezt kérte.

Amikor beléptem a szobájába, a sírógörcs kerülgetett. Szörnyű érzés így látni a tegnap még egy fontos ügyön dolgozó öcsikémet. Sherlock kinyitotta a szemét és azt mondta:

- Mycroft, örülök, hogy itt vagy.

Én meg csak szótlanul leültem az ágya mellé és megfogtam a kezét. Sokáig csend honolt a szobában, amíg egyszer csak Sherlock megszólalt:

- Kérlek, nyúlj be az éjjeliszekrény fiókjába, ott találsz egy könyvet.

Én megtettem mindezt. A fiókban egy ütött-kopott mesekönyv lapult Andersen legszebb meséivel.

Sherlock erőtlenül ennyit mondott:

- Emlékszel, amikor kiskorunkban meséltél nekem ebből a könyvből?

- Persze, hogy emlékszem. –mondtam, hiszen nagyon ritkán meséltem neki, mert általában veszekedésbe torkollott a meseválasztás..

- Most utoljára megkérhetlek, hogy olvass fel belőle?

Meglepődtem e kérés hallatán, de teljesítettem.

-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer huszonöt ólomkatona…

Láttam, hogy lassan becsukja a szemét. Újra a kisgyerek Sherlock jelent meg előttem, aki úgy szeretett a kutyánkkal, Rőtszakállal játszani, és aki nagyon szerette a hasát.

Mikor a mese végére értem, éreztem, hogy Sherlock már nem szorítja úgy a kezem, mint mikor leültem mellé. A gépek, amikre rá volt kötve, elkezdtek sípolni. Nem, ez nem lehet.. Még nem mehet el. Még oly sok dolgot szerettem volna neki mondani. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle a sok bosszúságért, amit okoztam. De most már késő.

A halál szörnyű dolog. Főleg, ha olyat veszítünk el, akit valahol a szívünk mélyén olyan nagyon szerettünk. Én az öcsémet vesztettem el, aki a lelkem mélyén oly fontos volt nekem.

 

Vége