Első nap a középsuliban
Mindig is különc gyerek voltam. Nem illettem bele a tömegbe. Általános
iskolában nem volt egyetlen barátom se, kivéve egy koponya, amit még egy
hetedikes biológiaórán csentem el a szertárból. Mindig magammal vittem a suliba
és beszéltem is hozzá, ezért az osztálytársaim tiszta idiótának néztek engem.
De most, hogy eltelt 8 tanév és végre átléphettem az általános iskola
kijáratának küszöbét, feltárult előttem a gimnáziumi élet.
A nevem Sherlock Holmes és ez az én történetem.
Új hely, új emberek....Ahogy beléptem a terembe, a szemem elé tárult 24
élettörténet. Kinek egyszerű, kinek csavarokkal teli. Ezek alapján már szinte
olyan érzés fogott el, mintha ezt a két tucat embert már több, mint 10 éve
ismerném.
Csak én voltam az egyedül érkezett tanuló, a többiek mind kis csoportokban
ugyanabból a suliból jöttek. Amikor lehuppantam a többiektől legtávolabb lévő
székre és elővettem a táskámból a koponyát (akit időközben Billynek neveztem
el), mindenki rám emelte a tekintetét, végignéztek kék sálamon, hosszú, fekete
kabátomon, és leginkább persze furcsa "barátomon", és rögtön
sutyorogni kezdtek.
Az osztályfőnök csendet kért. Bemutatkozott, bár én már azelőtt tudtam róla,
hogy házas, 2 fia van és hogy testnevelésszakos tanár, mielőtt megszólalt volna.
Utána én következtem a bemutatkozásban. Nem mondtam magamról szinte semmit,
csak a nevemet és hogy milyen szakos leszek, mivel úgy éreztem, hogy ezek azok
a dolgok, amiket tudniuk kell rólam.
Következett az osztály többi tagja. Mikor a számomra legunszimpatikusabb
ember felállt, hogy folytassa a bemutatkozások sorát, én is felálltam és
kimentem a teremből. Utána már vissza se mentem, mert nem láttam szükségesnek,
hogy ugyanazt meghallgassam, mint amit akkor megtudtam, mikor beléptem az
osztályba. Úgy éreztem, hogy otthon bezárkózva a szobámba sokkal jobban meg
tudnám tanulni a dolgokat, és még csak nem is kellene ennyi számomra felesleges
személlyel találkoznom. Kimentem az iskola udvarára, hogy kiszellőztessem a túl
sok információval megtelt fejem.
Egyszer csak egy hideg érintést éreztem a vállamon. Egy alacsony srác volt
az, szőke hajjal, kékesszürke szemmel. A teremben töltött idő alatt elcsíptem
néhány szófoszlányt, miszerint John Watsonnak hívják.
- John Watson, igaz? Hm, jó választás az orvosi pálya. -mondtam.
- Igen, de honnan tudod, hogy így hívnak? Oh persze, hisz hallhattad. Akkor
inkább azt kérdezem, hogy honnan tudod, hogy mi szeretnék lenni?
- Nem tudtam, csak tippeltem, de ezek szerint jó tipp volt. Afganisztán vagy
Irak?
- Tessék? -kérdezte.
- Az apád. Afganisztánban volt katona vagy Irakban?
- Afganisztánban, de honnan?...
- Az lényegtelen. Miért jöttél? -kérdeztem, látva, hogy megleptem a
kérdésemmel.
- A tanárnő azt szeretné, hogy gyere vissza a terembe, mert még van
egy csomó megbeszélnivalónk. De mégis hogyan jöttél rá, hogy apám katona volt?
- Katonai bakancsot hordasz, amin látszik, hogy viseltes, viszont az is
észrevehető, hogy vagy 4 számmal kisebb a lábad, mint maga a bakancs. Ebből
következik, hogy eredetileg nem a tiéd. A cipő szárán észrevettem egy halvány
monogrammot, ”H.W.”. Ebből szerintem kitalálható, hogy valamelyik rokonodé
lehetett. Ja és a testtartásod is elárulja, hogy valószínűleg az apád volt a
katona. Csak a katonagyerekeket nevelik az ilyen egyenes tartásra.
- Bámulatos! –mondta teljesen ledöbbenve.
Visszaindultunk az osztályterembe.
Elkapott egy olyan érzés, amit eddig talán sosem éreztem. Úgy éreztem, hogy
van egy ember, akit nem megrémisztett, hanem elkápráztatott az elemzési
módszerem. Talán barátok is lehetünk egyszer? Lehet, hogy ez túl érzelgősnek
tűnhet az én számból, de végül is az embernek szüksége van mások társaságára.
Mióta Redbeard, a kutyám elpusztult, senkivel sem ápolok baráti viszonyt. De
most talán minden megváltozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése