Az öcsém, Sherlock Holmes /oneshot/

Sosem voltam túl jó testvér. Nem ápoltam túl jó viszonyt se a szüleimmel, se a testvéremmel. Próbáltam megváltozni, de sajnos nem ment. Rendbe tehettem volna mindent és a drága öcsémmel, aki kiskorában kalóz akart lenni, tölthettem volna együtt több időt. Kár, hogy ez csak most jutott eszembe, most, amikor már késő változtatni… Mert elment… Elment és nem jön vissza többé…. Igen, Sherlock Holmes, a briliáns elme, London tanácsadó nyomozója, az öcsém….Halott…

Sosem hittem volna, hogy a halála előtt pont én fogok a betegágya mellett ülni, de ő mégis ezt kérte.

Amikor beléptem a szobájába, a sírógörcs kerülgetett. Szörnyű érzés így látni a tegnap még egy fontos ügyön dolgozó öcsikémet. Sherlock kinyitotta a szemét és azt mondta:

- Mycroft, örülök, hogy itt vagy.

Én meg csak szótlanul leültem az ágya mellé és megfogtam a kezét. Sokáig csend honolt a szobában, amíg egyszer csak Sherlock megszólalt:

- Kérlek, nyúlj be az éjjeliszekrény fiókjába, ott találsz egy könyvet.

Én megtettem mindezt. A fiókban egy ütött-kopott mesekönyv lapult Andersen legszebb meséivel.

Sherlock erőtlenül ennyit mondott:

- Emlékszel, amikor kiskorunkban meséltél nekem ebből a könyvből?

- Persze, hogy emlékszem. –mondtam, hiszen nagyon ritkán meséltem neki, mert általában veszekedésbe torkollott a meseválasztás..

- Most utoljára megkérhetlek, hogy olvass fel belőle?

Meglepődtem e kérés hallatán, de teljesítettem.

-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer huszonöt ólomkatona…

Láttam, hogy lassan becsukja a szemét. Újra a kisgyerek Sherlock jelent meg előttem, aki úgy szeretett a kutyánkkal, Rőtszakállal játszani, és aki nagyon szerette a hasát.

Mikor a mese végére értem, éreztem, hogy Sherlock már nem szorítja úgy a kezem, mint mikor leültem mellé. A gépek, amikre rá volt kötve, elkezdtek sípolni. Nem, ez nem lehet.. Még nem mehet el. Még oly sok dolgot szerettem volna neki mondani. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle a sok bosszúságért, amit okoztam. De most már késő.

A halál szörnyű dolog. Főleg, ha olyat veszítünk el, akit valahol a szívünk mélyén olyan nagyon szerettünk. Én az öcsémet vesztettem el, aki a lelkem mélyén oly fontos volt nekem.

 

Vége